(fotó: origo)
Sokan lehúzzák, szerintem viszont okés volt a koncert. Az antrénak szánt Jubilee Street masszívan szétcsúszva indult, de ettől (is) patent egy élő koncert. A negyedik dal történetesen a Weeping Song volt, ami nagyon rendben volt, bár legnagyobb sajnálatomra alig hallottam Warren Ellis hegedáját. A Tupelót elképesztően jól nyomták le, és a Higgs Boson Blues is jól szólt. Az Into My Arms-ról, valamint egy szál zongorakíséretéről nem is beszélve. Mondjuk a lufikat és strandlabdákat egyenként vadásztam volna le, akárcsak az okostelefon erdőket. A koncert harmadától a lágy nyáresti fuvallat permanens kajaszagot hozott, ami kissé ugyan zavarba ejtő volt, de azt hiszem, hazánkban a váratlanul támadó kajaszag amolyan posztkádári hungarikum lehet, gondoljunk csak a bágyadt vasárnap délelőttök pesti lépcsőházainak otthonos rántott hús szagára. Egy szó mint száz, a nagyszínpad amúgy is tágas hely a Bad Seeds-nek, de ettől még Nick Cave nem válik ripaccsá, erről a vén holland házaspároktól a tizenéves csontrészeg finn csajokig mindenki meggyőződhetett a színpad közvetlen közelében. A Mancs mindenféle stílusérzéktől mentes kritikusának pedig innen üzenem, hogy Nick Cave a szerda esti koncerten nem viselt hawaii mintás inget.
Utolsó kommentek