tauglich

Szeptember végén könyvbemutatóra jöttünk össze a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanácstermében. A Távlatot kapott élet címen megjelent kötet Pátkai Ervin, az 1985-ben fájdalmasan korán Párizsban elhunyt szobrászművész életművét összegzi. Pátkai ahhoz a 20. századi nyugati magyar emigrációhoz tartozik, akiknek életműve – Szabó Zoltánt, Határ Győzőt és sokan másokat is ide sorolva – máig nem vált szerves részévé az összmagyar kulturális kánonnak. Hovatovább Pátkai tevékenysége itthon még annyira sem ismert, mint az előbb említetteké. A három fejezetre tagolt kötet első része a család, a barátok és a pályatársak Pátkaihoz fűződő személyes emlékeit tartalmazza az itthoni, illetve az emigrációs évekből, míg a középső fejezet a művészi oeuvre különféle szegmenseit elemzi. A harmadik fejezet pedig Pátkai életművének utóéletét taglalja. A középső fejezetben egy írásommal – Pátkai rajzait elemezve – magam is helyet kaptam, melyet az alábbiakban adok közre. 

1989 

október

felszabadulás tér

jégbüfé

még népköztársaság

kisképző

fekete lyuk és tilos az á

orwo np 27

ferenciek tere

fats domino a sportcsarnokban

taxisblokád. tefu feliratú teherautó platóján megafonba delirál egy pulóveres faszi: „tudjuk, merjük, tesszük!”

ugyanitt a következő évben egy augsztusi napon cigarettát felhajtva elcsípem karol wojtyla tekintetét.

nyirkos, ocsmány novemberi este. a párizsi udvar felett az évtized házibulija a kőszeg-lakásban. a lépcsőházban csőröznek a párok, antrénak pedig üvölt a police és a roxanne. a rendőrök kettőkor kezdik meg az oszlatást a gangról.

a következő év nyarán a közeli ibolyában egy szomszédos asztaltársaságtól tudomást szerzünk arról, hogy az országban dúl a fasizmus, állítólag az előszobákban már sorakoznak a becsomagolt bőröndök. közben a honi liberálisok bútoroznak a kommancsokkal, ami sajnos nem menti az első szabadon választott kormány balfaszkodásait és megbocsáthatatlan hibáit. 

még egy év, és a nyári napfelkeltében a szemünk láttára ugyanitt fiatal párt gázol el egy trabant. métereket repülnek, de megússzák. a trabi orra azért szilánkosra törik.

megint egy év, és magyarország miniszterelnöki székébe egy néhai karhatalmista kerül. finom úriember a pápai proligyerekhez képest.

1989

október

majdnem köztársaság 

mindjárt tizenöt vagyok

szevasztok, micisapkás pesti arcok!

Nagyjából húsz éve foglalkoztat a dolog. Az '56-os írószövetségi pénzgyüjtés. Hogy ez mennyiben tekinthető jótékonysági akciónak és mennyiben kortárs képzőművészeti aktusnak. A pénzgyüjtés módja ugyanis minden kétséget kizáróan jelentősen hatott Erdély Miklós későbbi tevékenységére, ám az utókor – néhány esztéta, művészettörténész és újságíró – gyakran tolja túl a bringát és egyenesen az első hazai public art gesztusként tartja számon az akciót. Így ennek kapcsán szerintem ismét joggal merül fel a kérdés, hogy vajon hol van a művészet és a nem-művészet határa. Néhol szándékaim szerint provokatívan írtam erről az egészről, de ami számomra most mégis örvendetes tény, hogy az elsőként a Mandineren publikált posztom alatt két releváns közlés is megjelent egy-egy komment formájában. Az egyiket egy régi bloggertárs, s ennek köszönhetően személyes ismerős, az '56-os utcai harcokat és az azt követő megtorlást tizenéves srácként különböző fegyházakban megélő Inszeminator nick írta (irodalmi igényű személyes élményei egyik blogján olvashatók!). A másik komment pedig Erdély Dánieltől, Erdély Miklós fiától származik, melyben egy londoni forrást, a pénzgyüjtés kitalálásakor jelen lévő régi barátot idéz, aki a Mandineren megjelent poszt publikálását követő napokban írta le személyes emlékeit. Noha e két komment nyilvános, nem regisztrált olvasók számára is elérhető, ugyanakkor a napi blogoszférikus dzsungelharcban hamar alámerülhet, ezért az alábbiakban időrendi sorrendben közlöm őket.

Jelen írás más címen, de azonos tartalommal jelent meg a Mandiner blogon.

Ezerkilencszázötvenhat novemberének első napjaiban üres lőszeres- és mentőládák jelentek meg Budapest öt-hat forgalmas pontján, többek között az Astoriánál, az Oktogonon és a Móricz Zsigmond körtéren. A ládák fölött egy-egy százforintost, a korszak legnagyobb forgalomban lévő címletét helyezték el a következő felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”.  Az őrizetlenül hagyott ládákba hamarosan pénzt kezdtek dobálni a járókelők. Ki egy tízfillérest, valaki pár forintot, de a legtöbben tízes, húszas, ötvenes és százas bankókat tettek a ládákba, amelyek hamarosan megteltek pénzzel. Azokból a korabeli sajtó híradásai, valamint a személyes visszaemlékezések szerint soha, senki nem emelt el egy fillért sem. Az 1956-os forradalom erkölcsi tisztaságát emblematikusan megörökítő pénzgyűjtést a Magyar Írók Szövetsége szervezte, azonban ezt az akciót művészettörténészek és képzőművészek egy része az első hazai konceptuális műalkotásként tartja számon, szerzőjeként pedig Erdély Miklóst, a magyar neoavantgárd meghatározó alakját jelöli meg.

Id. Konok Tamás fotográfiáiról szóló újabb, októberi írásom a Mandineren. Klikk a fotóra!

„Szobor lettél, nagy változás.”

(Bereményi Géza)


„Cseh Tamás énekes, dalszerző, a XI. kerület egykori lakosa bronzszobrát avatták fel péntek délután a budapesti Gellért téren. Majoros István szobrászművész egészalakos alkotása a zenészt gitárral a kezében ábrázolja.”

(MTI hír 2013. szeptember 6-án)

„Áll a rajztanárból lett énekes, a magyar indián, a reménytelen dalnokból kultikus figurává vált alak háttal a villamosnak, arccal a Duna felé, kezében gitárral.
Egy jobbkezes énekes.
Egy balkezes gitárral.”

(-krl- nick a Kultifilteren)

„Fantasztikus figura volt.”

(Majoros István, a szobor alkotója Cseh Tamásról)

„Sokszor azok is tapsoltak neki, akiknek világát nevetségessé tette.”

(Hoffmann Tamás, Újbuda polgármestere)

•

„Ez a kor avult ismételgetések helyett úgy rajzolhatná meg monumentum-portréját, úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket. Az üresség felmutatása, a nyomtalanság keltése által teremthetne adekvát korképet: a mesterségesen (mérhetetlen önfegyelemmel és önkorlátozással) létrehozott csupasz semmivel – utalva ezzel az ún. haladó hagyományokra, jelezve a megkésett csatlakozást az eldurrant léggömbszerű történelmi fordulópontokhoz – építené fel a hiány szerény emlékművét. Nekünk köszönhetné majd visszamenőlegesen a jövő – döntő momentum ez –: kitágulhatnának és kitisztulhatnának terei.”

(Wehner Tibor művészettörténész 1989-ben)

Cseh Tamás − Bereményi Géza: Ne állítsatok szobrokat (2004)

(fotó: origo)

Sokan lehúzzák, szerintem viszont okés volt a koncert. Az antrénak szánt Jubilee Street masszívan szétcsúszva indult, de ettől (is) patent egy élő koncert.  A negyedik dal történetesen a Weeping Song volt, ami nagyon rendben volt, bár legnagyobb sajnálatomra alig hallottam Warren Ellis hegedáját. A Tupelót elképesztően jól nyomták le, és a Higgs Boson Blues is jól szólt. Az Into My Arms-ról, valamint egy szál zongorakíséretéről nem is beszélve. Mondjuk a lufikat és strandlabdákat egyenként vadásztam volna le, akárcsak az okostelefon erdőket. A koncert harmadától a lágy nyáresti fuvallat permanens kajaszagot hozott, ami kissé ugyan zavarba ejtő volt, de azt hiszem, hazánkban a váratlanul támadó kajaszag amolyan posztkádári hungarikum lehet, gondoljunk csak a bágyadt vasárnap délelőttök pesti lépcsőházainak  otthonos rántott hús szagára. Egy szó mint száz, a nagyszínpad amúgy is tágas hely a Bad Seeds-nek, de ettől még Nick Cave nem válik ripaccsá, erről a vén holland házaspároktól a tizenéves csontrészeg finn csajokig mindenki meggyőződhetett a színpad közvetlen közelében. A Mancs mindenféle stílusérzéktől mentes kritikusának pedig innen üzenem, hogy Nick Cave a szerda esti koncerten nem viselt hawaii mintás inget. 

részlet egy kiállítás megnyitóbeszédéből

    Ha jól számolom, pontosan tizenhat éve annak, hogy egy intenzíven átmulatott éjszaka utáni másnapon, egy meleg tavaszi vasárnap délután alkalmával T. barátommal és néhány további közös baráttal, valamint barátnővel egy vhs-lejátszón T. szüleinek kellemesen hűvös lakásában megnéztük Wim Wenders 1976-ban forgatott fekete-fehér filmjét, az Im Lauf der Zeit-et. A film hivatalos és szerintem nem túl találó magyar címe Az idő múlása, amelyet személy szerint talán inkább úgy fordítanék, hogy Az idő sodrában, hiszen jóval többről van benne szó, mint az idő passzív elmúlásáról és eltöltéséről.  A filmben egy bizonyos Bruno szakadt teherautójával járja az akkori Nyugat-Németország keleti határvidékét, és vetítőgépeket javít az ottani kisvárosok és falvak mozijaiban. A történet  elején Bruno utazótársra is talál, a bogárhátú Volkswagenjével amolyan virtusból egyenesen egy nagy folyóba hajtó Robert személyében, akit nemrég hagyott el felesége. Robert csuromvizesen, kezében egy kis kofferrel maga mögöt tudva folyóban elsüllyedő bogárhátúját, kikászálódik a partra, majd a két férfi véletlen találkozásával néhány napos közös utazás veszi kezdetét, melynek során feltárul a két ember személyisége, belső útkeresése, valamint a háború után kettészakított Németország különös skizofréniája.

„A tápanyagainkban rejlő vegyi energiákat általában égéshőjük nagyságával fejezzük ki. Tudniillik a tápanyagok a szervezetekben ugyanúgy égnek el, mint a fa, vagy a szén a kályhában. A különbség csak az, hogy a testben az égés sokkal lassúbb s ezért fényjelenségek sem kísérik.”

Tangl Harald: A táplálkozás. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1936. 160. oldal