részlet egy kiállítás megnyitóbeszédéből
Ha jól számolom, pontosan tizenhat éve annak, hogy egy intenzíven átmulatott éjszaka utáni másnapon, egy meleg tavaszi vasárnap délután alkalmával T. barátommal és néhány további közös baráttal, valamint barátnővel egy vhs-lejátszón T. szüleinek kellemesen hűvös lakásában megnéztük Wim Wenders 1976-ban forgatott fekete-fehér filmjét, az Im Lauf der Zeit-et. A film hivatalos és szerintem nem túl találó magyar címe Az idő múlása, amelyet személy szerint talán inkább úgy fordítanék, hogy Az idő sodrában, hiszen jóval többről van benne szó, mint az idő passzív elmúlásáról és eltöltéséről. A filmben egy bizonyos Bruno szakadt teherautójával járja az akkori Nyugat-Németország keleti határvidékét, és vetítőgépeket javít az ottani kisvárosok és falvak mozijaiban. A történet elején Bruno utazótársra is talál, a bogárhátú Volkswagenjével amolyan virtusból egyenesen egy nagy folyóba hajtó Robert személyében, akit nemrég hagyott el felesége. Robert csuromvizesen, kezében egy kis kofferrel maga mögöt tudva folyóban elsüllyedő bogárhátúját, kikászálódik a partra, majd a két férfi véletlen találkozásával néhány napos közös utazás veszi kezdetét, melynek során feltárul a két ember személyisége, belső útkeresése, valamint a háború után kettészakított Németország különös skizofréniája.
Ez a film egy utazós film. Amolyan road movie, melyben azonban a klasszikus és megszokott történetmeséléssel szemben többnyire látszólag jelentéktelen dolgok történnek. Hosszan kitartott monoton snitteket látunk és gyönyörűen komponált fekete-fehér képeket, valamint a táj állandó változását, mely változások (a szikrázó napsütés és az eső, a nappalok és az éjszakák, a hegyek és a síkságok, a sivár és unalmas országutak és a váltakozó folyóvölgyek, valamint a keleti határvidék Isten háta mögötti lepattant kis városkái és ipari tájai) jelekként hagynak nyomot a két férfival együtt utazó néző tudatában, hiszen utazunk, látszólag nincsen sok időnk az elmélyült és hosszú töprengésre, ugyanakkor mégis.
Ugyanakkor mégis, hiszen miről szólhat egy látszólag céltalan utazás, ha nem arról, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy megtaláljuk helyünket a korban és abban a világban, amiben élünk és amire folyamatosan reflektálunk. Hogy mindazt az élményt, amit az utazás során magunkba fogadunk, az idő sodrában koherens gondolatokká, valamint képekké alakítsuk.
Hogy végül nyomot hagyjunk magunk után.
Az idő sodrában, ahogyan önkényesen fordítottam magyarra a német címet. Akárcsak a képzőművészeti alkotás aktusa, a jel- és nyomhagyás ősi szándéka, mely évezredek óta szorosan összefügg az idővel és az emberrel. Hiszen minden alkotó ember gondolkodik az időről és minden művészeti ág gyökere valójában az időben keresendő. Az alkotás aktusa, illetve a nyomhagyás szándéka, ti. hogy nyomot akarunk hagyni magunk után, mind-mind az idő múlásával, sodró lendületével, a múlandóság, illetve az elmúlás tudatával rokonítható és hozható szoros összefüggésbe.
•
Im Lauf der Zeit
fekete-fehér német filmdráma, 168 perc, 1976
rendező, forgatókönyvíró: Wim Wenders
operatőr: Robby Müller
vágó: Peter Przygodda
zene: Improved Sound Limited
főszereplők:
Rüdiger Vogler (Bruno Winter)
Hanns Zischler (Robert Lander)
további infók:
http://de.wikipedia.org/wiki/Im_Lauf_der_Zeit
http://www.imdb.com/title/tt0073152/
Utolsó kommentek