Mind a protestáns hollandok, mind a katolikus flamandok nagyon értették a dolgukat. Másod- és harmadvonalbeli festőik céhekbe tömörültek és így elégítették ki a németalföldi polgárság és az aktív polgárosodás útjára idejekorán rálépett néderlandi nemesség fennmaradásának igényét az örökkévalóság számára. Ki a csendéletfestők, ki a tájkép-, vagy portéfestők céhébe lépett be annak függvényében, hogy mihez volt nagyobb tehetsége és rutinja. Majd ezt követően jöhettek a megrendelések. A németalföldi polgárt nem önzetlen művészetszeretete és kifinomult kultúraigénye vezérelte, amikor munkát adott egy-egy festőnek. Nagyon is önös érdekből dolgoztatott, hiszen pénzének, vagyonának, társadalmi státusának megfelelő méretű, témájú és kvalitású festményt akart látni házának falán. A németalföldi festő pedig volt annyira racionális, hogy tovább szakosodott: a csendéletfestők céhének tagjai például tehetségük és rutinjuk függvényében festettek vadakat, szárnyasokat, gyümölcsöket és sajtokat, valamint tengeri csendéleteket és a városi mészárszékek szelíd áldozatait. A virágcsendéletek különösen népszerű kultuszáról most ne is beszéljünk. Lényeg, hogy festették őket egy egész életen át, miközben az átjárás a műfaji határok között csak igen ritkán fordult elő. Mindazonáltal a németalföldi csendéletek nagyon beszédesek és a legapróbb részletekig tűpontos keresztmetszetét adják a kor társadalmának. Beszélnek az emberről, annak szokásairól, ízléséről, jókedvéről és gyötrelmeiről, egyszóval az élethez fűződő viszonyáról. És beszélnek mindarról, ami ezekből és ezek után következik: a mulandóságtól való félelemről és az időtlenség megszerzésének vágyáról. 

kép forrása: Willem van Aelst: Csendélet halott vaddal (részlet), 1661