Vajon mit keres Marlene Dietrich vudu babája Nastasja Kinski leomló dekoltázsának intim szférájában? És hogyan került egy fedél alá a filmtörténet máig legmenőbb porosz katonatisztje Hugh Hefnerrel és egy csigolyasérülést szenvedett bombázó aktmodellel? Vagy mit keresnek a híres itáliai Ca' Del Bosco borászatának alkalmazottai aktmodelleként pózolva a műintézmény egyik hatalmas pincéjében?

Megannyi fajsúlyos kérdés foglalkoztatott bennünket, miközben beugrottunk a Szépművészetibe, hogy a július 14-i zárás előtt még utoljára megnézzük a fotótörténet vitathatatlanul legnagyobb férfi feministájának, Helmut Newtonnak a kiállítását.

Azért azt szögezzük le gyorsan, hogy a 2004-ben, életének nyolcvanharmadik évében autóbalesetben elhunyt divatfotós soha nem tartotta magát művésznek – annál inkább fizetett mesterlövésznek –; ám egyáltalán nem bánta, ha munkái egy-egy jeles kiállítóterem, vagy múzeum falain már életében feltűntek. Persze a némileg álszerény önvallomáson és munkáinak múzeumi jelenlétén nincsen mit csodálkozni. Egész életműve bizonyíték arra, hogy hogyan lehet az igényes kommersz és a művészet határterületein különös tornamutatványokkal egyensúlyozni.

Az 1920-ban Berlinben született Newton igen hamar, tizenhat évesen kiesett a középiskolából, mert már akkor jobban érdekelte a berlini strandélet – egy ideig versenyszerűen úszott –, a csajok és természetesen a fotográfia, mely utóbbi mesterségbeli tudására Yva Else Simon stúdiójában tett szert. Yva a korszak berlini művészéletének egyik igen érzékeny női művésze volt, amiről fennmaradt munkái is hűen tanúskodnak. Életét 1942-ben fejezte be a sobibori haláltáborban. Newton élete viszont még 1938-ban némileg Rejtő Jenő-i fordulatot vett. Történt ugyanis, hogy a Kristályéjszakát követően a berlini Bahnhof Zoo-n az első vonatra felszállva meg sem állt Triesztig, ahonnan egészen Szingapúrig hajózott. Szingapúrban két hét fotóriporterkedés következett a Singapore Straits Times-nál, de olyannyira dilettáns volt ehhez a műfajhoz, hogy szinte azonnal elbocsátották. Végül 1940-ben átment Ausztráliába és belépett az ausztrál hadsereg kötelékébe, ahol egészen a háború végéig igazán csókos szolgálatot látott el, hiszen teherautó-sofőr volt.

A háború után fotóműtermet nyitott Melbourne-ben és feleségül vette June Browne színésznőt, akivel élete végéig hű társak és kollégák voltak. 1956-tól fotózott az ausztrál Vogue-nak és lassan elindult nemzetközi karrierje, bár igazán ismert és foglalkoztatott fotós a hetvenes évektől lett.

Önarckép feleséggel és modellekkel. Párizs, 1981.

A Szépművészeti Múzeumban most látható anyag messze nem életmű-kiállítás, de jól reprezentálja Newton munkásságát, amelyet három tematikus csoportban installáltak. A Private Property anyaga Newton 1972 és 1983 között készült munkáiból ad válogatást, ami a divat, a portré és az erotika newtoni triangulimát mutatja be. Az itt látható, kisméretű eredeti fekete-fehér nagyítások a nagy divatházak és divatlapok megrendeléseinek melléktermékeiként, többnyire saját felhasználásra vagy teljesen önálló projektként készültek; képi világukban pedig erőteljesen hajaznak a harmincas évek fotográfiai formanyelvére és a negyvenes évek film noir világára. Már itt megmutatkoznak Newton azon szándékai, hogy női modelljeit soha nem alávetettként, sokkal inkább dominánsként mutatja be. Modelljei között nem csak szupermodellek és színésznők, de titkárnők, ápolónők, és légi-utaskísérők is megtalálhatók voltak. 

                                         Magasugró torony. Old Beach Hotel, Monte Carlo, 1981.

A kiállítás következő anyaga a Helmut Newton's Illustrated magánkiadásban megjelent és négy számot megélt lapszámainak szedéstükreit és az itt megjelent fotók válogatásait mutatja be. A fiatalkori emlékeket idéző Berliner Illustrierte Zeitung mintájára megalkotott kiadványok a szex és hatalom, az igaz-hamis kérdéskörét, valamint berlini és Los Angeles-i privát felvételeket tartalmaznak, gyakran a Private Property képanyagához kapcsolódva.

Kövér kéz dollárokkal. Monte Carlo, 1986.

A kiállítás kétségtelenül legreprezentatívabb szakasza A Gun for Hire címen futó részen látható, ahol a nagy divatházak – Chanel, Yves Saint-Lauren, Versace stb – és jelentős lapok, többek között a Vogue és a Stern számára készült képei láthatók többnyire kétméteres printeken és eredeti nagyításokon; így a méretek már önmagukban is erőteljesen emelik a tétet. Newton megbízásait minden esetben következetesen teljesítette, ám az adott kollekciót gyakorlatilag szabadon értelmezte. Ebben rejlik egyéni, senki mással össze nem hasonlítható látásmódjának egyik fontos pillére;  valamint abban, ahogy a divatfotó műfajához viszonyult: „A tökéletes divatfotó nem divatfotónak néz ki, hanem inkább úgy, mint egy filmkocka, egy portré vagy egy nyaraláson készült fénykép – bárhogy, csak nem úgy, mint egy divatfotó.” És persze ami ezek után a legfontosabb, hogy ezen elképzeléseit mindig el tudta fogadtatni aktuális megrendelőivel.

                                                           Bluemarine – Monica Bellucci, 1998.

Newton minden esetben érzékenyen nyúlt az adott kulturális karakterjegyekhez, legyen szó az amerikai, a francia, az olasz, vagy éppen a német Vogue számára készült anyagokról. Newton jóval a nyolcvanon túl is aktívan dolgozott, ennek megfelelően utolsó divatfotói is láthatók most. Egy különösen érzékeny, a hetvenes-nyolcvanas évek letisztult fotográfiai stílusát idéző, 2000-ben készült Absolut Vodka kampány is megtekinthető az utolsó teremben.

                                                                       Absolut Vodka, 2000.

Helmut Newton minden bizonnyal a divat- és reklámfotó egyik legmegosztóbb személyisége: munkáit általában vagy feltétel nélkül elismerik vagy teljes mértékben elutasítják. A kapitalizmus kiszolgálójának tartották sokan, miközben vitathatatlan volt időnként megmutatkozó társadalomkritikája is. Bár egész életében kitartóan hangoztatta feminizmusát, ezzel szemben mindig megkapta az öncélú szexista vádját. Egy azonban bizonyos: jelentős mértékben volt hatással az elmúlt évtizedek fotográfiai törekvéseire, amely messze túlmutat a divatfotó területén. 2004-ben bekövetkezett halálát követően felesége, June Browne máig gondozza férje hagyatékát, melynek központja Newton egykori szülővárosában, Berlinben található.

Jelen írás először a Mandineren jelent meg.