Jelen írás más címen, de azonos tartalommal jelent meg a Mandiner blogon.

Ezerkilencszázötvenhat novemberének első napjaiban üres lőszeres- és mentőládák jelentek meg Budapest öt-hat forgalmas pontján, többek között az Astoriánál, az Oktogonon és a Móricz Zsigmond körtéren. A ládák fölött egy-egy százforintost, a korszak legnagyobb forgalomban lévő címletét helyezték el a következő felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”.  Az őrizetlenül hagyott ládákba hamarosan pénzt kezdtek dobálni a járókelők. Ki egy tízfillérest, valaki pár forintot, de a legtöbben tízes, húszas, ötvenes és százas bankókat tettek a ládákba, amelyek hamarosan megteltek pénzzel. Azokból a korabeli sajtó híradásai, valamint a személyes visszaemlékezések szerint soha, senki nem emelt el egy fillért sem. Az 1956-os forradalom erkölcsi tisztaságát emblematikusan megörökítő pénzgyűjtést a Magyar Írók Szövetsége szervezte, azonban ezt az akciót művészettörténészek és képzőművészek egy része az első hazai konceptuális műalkotásként tartja számon, szerzőjeként pedig Erdély Miklóst, a magyar neoavantgárd meghatározó alakját jelöli meg.

Erdély még 1983-ban, egy baráti interjúban nyilatkozott arról, hogy a forradalom napjaiban hallgatta a rádiót, amelyben éppen arról számoltak be, hogy valahol a városban belövést kapott egy kirakat, s az ott található cipő sarkát szétroncsolta egy golyó. Erre valaki egy fémpénzt, az okozott kár feltételezett ellenértékét hagyta a cipő sarka alatt. Erdély Miklós számára ez volt az a momentum, ami ötletet adott az Írószövetség pénzgyűjtési akciójának megszervezéséhez: nevezetesen, hogy van most egy különleges, egészen rendkívüli szituáció, amikor a pénz funkciója teljesen átalakul, használata és értéke egészen más jelentéstartalommal bír. A koncepció lényege pedig pontosan az volt, hogy ez a rendkívüli, erkölcsileg magasztos helyzet kollektív módon nyilvánuljon meg az utcán. Erdély elmondása szerint maga járta a várost az Írószövetség autójával, hogy előbb kihelyezzék, majd idővel begyűjtsék a ládákat. Még azt is megemlíti, hogy egy helyen összetűzésbe került két nemzetőrrel, mivel azok önszántukból őrizni akarták az egyik ládát, ám Erdély elzavarta őket, mondván, erre most semmi szükség nincsen. Végül a pénzgyűjtés két napon keresztül zajlott, és a tetemes mennyiségű összeg segély formájában az Írószövetség Bajza utcai székházában valóban szétosztásra került. Ugyanakkor sokakban joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy jótékonysági pénzgyűjtési akció vajon mennyiben tekinthető művészetnek, és egyáltalán, hogyan válhat a képzőművészeti diskurzus részévé.

Annál is inkább lehetnek kételyeink, mivel az 1956-os írószövetségi pénzgyűjtés elég pontosan dokumentált, ám Erdély neve sem a korabeli írószövetségi jegyzőkönyvekben, sem a kádári megtorlások idején kelt rendőrségi nyomozati anyagokban és kihallgatási jegyzőkönyvekben, sem az 1957 őszén lezajlott íróperek résztvevői között nem található. Ám mindez még nem cáfolata annak, hogy Erdélynek ne lett volna valamilyen köze, akár tevőleges része a pénzgyűjtésben, hiszen részvételét az Írószövetség egykori titkára, Fekete Gyula is megerősítette a kilencvenes évek elején.

A 2010-ben elhunyt Fekete Magyar Fórumban publikált visszaemlékezése azonban azért is érdekes, mert némileg más nézőpontból láttatja az akkori történéseket: „Hallgatom a TV-ben Erdély Miklós emlékezését, hogyan gyűjtöttük a pénzt 1956-ban az elesettek hozzátartozóinak. Archív felvételről hallgatom – Erdély Miklós sajnos már nem él –, nem tisztázhatjuk egymás között, ha emlékeink nem mindenben fedik egymást. November elsején indítványoztam a gyűjtést elnökségi tagoknak, Illyés Gyula beleegyezésére biztosan emlékszem. A katonaságtól kértem ládákat, kocka alakú – kb. 60x60-as – lőszeres ládákat adtak, öt darabot. Öt plakátot festettünk – kb. 60x90-es nagyságút –, ilyesféle szöveggel: »Adakozatok az elesettek hozzátartozóinak!« S alul: »Magyar Írók Szövetsége«. Középtájon egy igazi százast ragasztottunk fel minden plakátra. November 2-án, pénteken, késő délelőtt hordtuk ki a ládákat s a plakátokat: Nyugati, Keleti, Nemzeti, Astoria s Budára az ötödiket, nem emlékszem már, a Gellért térre vagy a Moszkva térre. Délután 3 óra tájban már jöttek a telefonok: tele a láda! Az Astoriánál kisebb konfliktus is támadt, mert két fegyveres őrizni akarta a nagy halom összegyűlt pénzt, a járókelők viszont felháborodtak: ez a forradalom meggyalázása! Semmi szükség fegyveres őrizetre, illetéktelenül nem nyúl ahhoz a pénzhez senki! – Emlékszem a telefonjaikra, s én is azt üzentem: az írók kérik a fegyvereseket, ne őrizzék a ládát. Három óra után összeszedtük a ládákat, és másnap, szombaton déltájban is kihordtuk, csak rövid időre, 2–3 óra hosszára. Ha jól emlékszem, 192 ezer forint adományt számoltunk össze a végén. Gyorssegélyt osztottunk – 500-500 forintot – a jelentkező hozzátartozóknak, az ÁVH-s halottak hozzátartozónak is. Egyetemisták segédkeztek a plakátfestésnél, a ládák kihordásánál, begyűjtésénél – nem minden apró részletre emlékszem egyformán Erdély Miklóssal, de a lényeget illetően nincs köztünk különbség.”

Noha Fekete Gyula emlékei több helyen pontatlanok, ám mindez semmit nem változtat a pénzgyűjtési akció lényegén, erkölcsileg vitathatatlan jelentőségén; továbbá rávilágít arra is, hogy nagy valószínűséggel nem beszélhetünk Erdély egy személyben kitalált akciójáról. Azonban még mindig nyitva maradt a kérdés, hogy ha Erdély tevőlegesen vett is részt a pénzgyűjtés kitalálásában és megszervezésében, mindez vajon mitől tekinthető művészetnek? Nem inkább Erdély évtizedekkel később beérett művészi oeuvre-jének visszavetítéséről, saját kezű, offenzív kanonizálási kísérletéről beszélhetünk? Tegyük hozzá, minderre 1983-ban tesz kísérletet, amikor '56 igazságairól Magyarországon még nem lehet a nyilvánosság előtt retorzió nélkül nyilatkozni. 

Erdély Miklós egyébként vitán felül a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek ellenkultúrájának egyik sokoldalú avantgárd művésze. Akciói, happeningjei, filmjei és elméleti munkássága alapvetően konceptuális jellegű, kísérletet tesz a hagyományos művészetfelfogás újraértelmezésére és kiterjesztésére. A koncept művészet egyik lényegi eleme pedig éppen az, hogy a műalkotás üzenetét elsősorban nem annak esztétikájában, hanem az általa hordozott gondolatban kell keresni. Mindazonáltal az Őrizetlen pénz az utcán címen utólag nevesített akció véleményem szerint nem tekinthető saját idejű, önálló képzőművészeti alkotásnak, sokkal inkább Erdély Miklós alkotói tevékenységét a későbbiekben jelentősen inspiráló momentumnak. Egyébként Erdély maga sem állította, hogy tudatos művészi tettet hajtott volna végre akkoriban, az akció originális műalkotás voltát, happening jellegét inkább az utókor, főként esztéták, művészettörténészek és Erdély követői próbálják bizonygatni.

Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy az Írószövetség pénzgyűjtési akciója, továbbá annak kockázatmentesnek egyáltalán nem nevezhető módja az '56-os forradalom erkölcsi tisztaságának talán legfontosabb mementójává vált. Egy olyan kollektív, önmagát gerjesztő, s tárgyi mivoltában az utcán megvalósuló emberi gesztust rögzít és szimbolizál, amikor az éppen felborult diktatórikus társadalmi rendet nem az anarchia, hanem az összefogás, a jótékony tenni akarás, az egymáson való önzetlen segítség szándéka, tehát egy olyan magasabb rendű erkölcsi állapot vált fel, amelyből a barikád mindkét oldalán harcoló áldozatok hozzátartozói egyaránt részesülnek. Éppen az egyetemes művészi szándékokkal is rokonítható jelentéstartalma miatt – valamint Erdély későbbi alkotói tevékenységét ismerve – e mementót nem zárhatjuk ki a művészeti diskurzusból, de ne is akarjuk azt kisajátítani és avantgárd műalkotásként kanonizálni.

*

Forrás:

Fortepan/Nagy Gyula 1956-os fotográfiái
Sebők Zoltán: Őrizetlen pénz
Boros Géza: Két 1956-os konceptualista akció