Az I. számú szülészeti klinika impozáns tölgyfa kapuján kilépve hirtelen úgy döntök, hogy hazafelé tartva útba ejtem a Nagycsarnokot, s mindezt a Kinizsi utcán keresztül fogom abszolválni. Minden évben, ahogy belépünk az adventi időszakba, a szokásosnál is többet mozgok a pesti piacokon többnyire azon szándékkal, hogy szentestére összehozzak egy ünnepi menüt. Hol báránycombot sütök egészben, hol őzgerincet vadasan, vagy éppen harcsát rácosan. Mondjuk azt nagyjából tudom, hogy mit hol érdemes venni. A Lehelen nagyon jók a halasok és többnyire sanszos, hogy sem a ponty, sem a harcsa nem lesz pocsolya ízű. Kicsit arrébb, az egyik hentesnél pedig mindig van friss vadhús. A Nagycsarnok alagsorába a báránybelsőség miatt szoktam lecsúszni, viszont báránycombot a szírnél érdemes venni Budán, a Karinthy Frigyes úton. Halal vágással vágnak, szezonban igen megbízható és szép a bárányuk, ár-érték arányban pedig minimum két körrel verik a magyar henteseket, főként annak tudatában, hogy soha nem akarják a kivénhedt tejelő birkát szopós bárányként rád sózni. A Fény utcába elsősorban az egyébként Kecskeméten sütött lőkösházi kenyér, a tepertő és a savanyúkáposzta miatt megyek. Illetve utóbbiért csak mentem, mivel már nincsen az a bolt. Pedig az első emeleten két hentes közé szorítva a kevés fővárosi savanyúságosok egyike működött, ahol az iparilag tolt kamu vecsési helyett valódi ízélményekhez lehetett jutni.

A Kinizsi utca különben nem sokat változott az elmúlt két évtizedben, bár ezen a részen valahogy kuplerájosabb minden. Össze-vissza parkoló autók, kutyaürülék, bűz és kosz, valamint a múzeum szecessziós épületének szebb napokat látott oldalsó homlokzata biztosítja sétámhoz a szokásos pesti kulisszát, amit az éppen elsuhanó piros troli lánc csörgéssel elegy jellegzetes hangja tesz még otthonosabbá. Közben elhagyom a bajor sörözőt, majd a multi irodaházán is túljutok, ahol a járdán, a frissen öntött gőzölgő aszfalt körül nyakukba aggatott mágneskártyáikkal hidegben reszkető irodisták szívják reggeli cigarettáikat.

Haladnék is tovább a Ráday utca irányába, amikor az alacsony kovácsoltvas kerítés mellett, a kis park magasságában fura érzés fog el. Valami ugyanis nem stimmel. Akad itt valami, ami nagyon nem a megszokott ezen a huszonéve jól bejáratott útszakaszon. Megfoghatatlan hiányérzet fog el, de ugyanabban a pillanatban, visszanézve az Üllői út irányába meglátom azt a nagy tűzfalat, melyen most is tisztán kirajzolódik az egykori mozi épületének kontúrja.

Talán a hetvenes évek végén jártam először a Kinizsi moziban, amikor vasárnap délelőttőnként klasszik matiné előadásokat adtak a gyerekeknek egy pohár menza kakaó kíséretében. A kicsiknek magyar rajzfilmeket és a korra jellemző csehszlovák és szovjet mesefilmeket vetítettek, a nagyobbaknak pedig főként a kelet-német indiánfilmek jutottak, de köztes lehetőségként már megjelentek a Piedone-filmek is, ami azért igen nagy királyságnak számított akkoriban, hiszen ilyenkor mintegy másfél órára még a gyermeki lélek számára is fellibbent a vasfüggöny egyik sarka és megmutatkozott valami a barakkléten túli világból.

Aztán néhány év kihagyás után, a rendszerváltás környékén már kisképzősként és természetesen szülői kíséret nélkül jöttem. Közben a korszak- és tulajdonosváltás jegyében Kinizsiről Blue boxra változott a filmszínház neve és a filmek, amikre jöttem, egyre fajsúlyosabbak lettek. Cassavetes New York árnyai és az Egy kínai bukméker meggyilkolása, Tarkovszkijtól a Rubljov és a Solaris, Kuroszavátol a Dodeskaden, Wajda Menyegzője és még hosszan sorolhatnám, hogy milyen filmekre ültem be akkoriban. 1991-ben, néhány kisképzős cimbivel itt néztük meg Szomjas György Kopaszkutyáját, hogy aztán augusztus 20-án a Tabánban már fekete filctollal irassuk fel karunkra a Hobó nevű egykori Mick Jagger-epigonnal az autogramját. Talán az utolsó film, amire itt beültem néhány iparos évfolyamtárssal, 1997 környékén Oliver Stone filmje, a Született gyilkosok volt. Akkoriban már italt is bevihettünk magunkkal a terembe, sőt még rá is lehetett gyújtani a hátsó sorok helyén kialakított kerek asztaloknál. Utólag belegondolva, volt is valami tahóság ebben az egész menőzésben, ami azért valahogyan előre is vetítette a mozi későbbi agóniáját.

Persze nem csak személyes aspektusai vannak, illetve voltak ennek a helynek. Öt éve, amikor az éppen Kultiplexként működő műintézetet egyik napról a másikra ledózerolta egy ingatlanfejlesztő cég, valójában a magyar filmgyártás egyik bölcsőjét tűntették el végleg a föld színéről. A Kinizsi utca 28. szám alatt kezdte meg ugyanis működését 1913-ban a Pedagógiai Filmgyár, melyhez vetítőterem is tartozott. A gyár ugyan 1927-ben elköltözött innen, de a mozi tovább üzemelt és az 1937-ben bekövetkezett átépítés során felvette a Kultúr Színpad Mozgó nevet. A Kende Ferenc tervei alapján átépített és jelentősen kibővített épület egészen az öt évvel ezelőtti bontásig magán viselte a két háború közötti időszak modernista formai törekvéseit. Egyébként Kultúr néven működött a filmszínház egészen 1959. március 15-ig, amikor a nagy fővárosi mozi átnevezések során, nyilván lokális elhelyezkedésére utalva, nemes egyszerűséggel megkapta a Kinizsi nevet. A mozi további sorsa innentől pedig nagyjából ismert.

És hogy miért írtam le most mindezt? Igazából csak azért, mert tavaly advent első hetében véletlenül erre volt dolgom és mint számomra is kiderült, több mint öt éve nem jártam erre. Különben karácsonyra végül pulykát sütöttem egészben. A bőre ropogós volt, a húsa pedig finom omlós.