Nincs kétségem afelől, hogy az elsőfilmes Cserhalmi Sára őszintén próbált a folyamatosan szőnyeg alá söpört, így máig tisztázatlan ügynökkérdés problémájához nyúlni. Ugyanakkor bármennyire is tiszteletre méltó a szándék, a végeredményt látva mindez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. A 2012-ben készült, Drága besúgott barátaim című filmet a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján mutatta be a közszolgálati M1 csatorna, ezért a tévépremier fényében különösen kiütközik, hogy az ügynökügyekkel kapcsolatos megúszhatatlan morális szembenézés továbbra is várat magára.

Pedig Cserhalmi Sára abban a szerencsés helyzetben van, hogy életkoránál fogva nem volt közvetlen részese és tanúja a piszkos kis alkuk, a gerinchajlító megalkuvások, a munkatársakat, barátokat, sőt gyakran családtagokat kisebb-nagyobb anyagi érdekekért, kék útlevélért, szakmai előmenetelért, személyes bosszúból, kényszer és zsarolás hatására, vagy egész egyszerűen meggyőződésből eláruló kádári spiclivilág dolgos hétköznapjainak. Holott a kívülálló pozíciója akár még lehetőséget is nyújthatna arra, hogy amivel immár több mint két évtizede képtelenek szembenézni a nagyszülők és a szülők, azt a gyerekek és az unokák végre megtegyék. Cserhalmi Sára filmje azonban nem szól többről, mint az elmúlt két évtizedben ad hoc napvilágra került ügynökügyek jellemző elemeinek egy történetté formálásáról. Ezért sokkal inkább a magyar félmúlthoz fűződő ellentmondásos viszonyaink nap mint nap tapasztalt állapotait tükrözi, oda-vissza lejátszott kortárs magyar problémáról szól.

Maga a történet különben hiteles. A rendszerváltást követően az irodalmár Czettl Andor (Cserhalmi György) kikéri a levéltárból a róla szóló titkosszolgálati iratokat és jelentéseket; majd megdöbbenve tapasztalja, hogy az egyik legjobb barátja, az elismert író, Pásztor János (Derzsi János) hosszú éveken át jelentéseket írt róla. Czettl első körben személyesen akar szembesíteni, ám Pásztor teljes mértékben elhárít mindenféle találkozót. Ekkor Czettl főszerkesztő barátjához (Mácsai Pál) fordul, aki némi hezitálás után lapjában leközli az irodalmár szembesítő írását. A hatás persze nem marad el: fenyegető telefonok, az egykori barátok közönye és megvetése, valamint egy tv-interjú, melyben Pásztor János rideg és cinikus érvekkel utasít el mindenféle vádat – mondván, egykori besúgó tevékenysége mára elismert írói munkássága megkerülhetetlen része, hovatovább a lebukás ténye már önmagában is feloldozást jelent számára. Persze a vezeklés és a bűnbocsánat kérdését az sem könnyíti meg, hogy Pásztor halálos rákbeteg, így az óvatlan néző még akár meg is sajnálhatja az egykori besúgót. Végül a halál könnyíti meg a felelős szembenézés aktusának újabb megkerülését.

Közhelyekkel zsúfolt, következmények nélküli belpesti értelmiségi történet bontakozik ki előttünk, mely ma már legfeljebb csak az érintetteket és az egykori gulyáskommunizmus egzotikumára érdeklődéssel tekintő külföldi nézőt érdekelheti. De közhelyesek a karakterek és közhelyesek a történet legapróbb hétköznapi szituációi is. A film hivatalos ismertetője egyébként így fogalmaz: „A fiatal rendezőnő elsősorban arra keresi filmjében a választ, hogyan élhet ma egy volt besúgó, hogyan tud és számol el magában tettével és hogyan hat valakire az, hogy besúgták. A Drága besúgott barátaim ezzel a napjainkban is igen kényes kérdéssel első alkalommal szembesíti moziban a nézőt.” Valóban kényes kérdés, azonban a film nem lép tovább, csupán a mindenki által jól ismert felszínt érinti.

De nem csak a dramaturgia nem mozdítja előre a tisztító szándékú kollektív szembenézés lehetőségét. A film képi világa, az operatőri munka a legkevésbé sem elősegítője a dráma hiteles bemutatásának. Pedig legalább Ingmar Bergman óta tudhatjuk, hogy az emberi konfliktusok finoman cizellált, vagy éppen nagyon is drámaian bemutatott mozgóképi ábrázolásához nélkülözhetetlenek a premier plánok – azonban ezt az eszközt a film szinte teljes mértékben hanyagolja. Folyamatos totál plánok, hosszan kitartott, gyakran indokolatlanul megnyújtott monoton snittek, értelmetlenül kihangsúlyozott jelenetek, valamint rossz ritmus jellemzi az egész filmet, melyben a néző egy pillanatig sem tud közel kerülni a szereplőkhöz, a két egykori barát személyes drámájához.

A szereplőválasztásban persze nincsen hiba: Cserhalmi György a tőle elvárt rutinnal játssza a lánya által rendezett film főszerepét; és Derzsi is teljesen hitelesen adja a Kádár-korban erkölcsileg korrumpálódott, majd a rendszerváltást követően végleg megzuhant, elgyötört fővárosi értelmiségi archetipusát. Sőt, Derzsi emblematikus, sehová sem tekintő üvegszeme egészen hiteles spiclit farag önmagából. De rutinosan játszik a közönyös barátot alakító Benedek Miklós és az értelmiségi gyávasága folytán meglehetősen hisztérikus főszerkesztőt játszó Mácsai Pál is.

Czettl és Pásztor személyét a Györgyi Anna által alakított egykori szerető, vagy feleség – ez sem derül ki egyértelműen – személye köti össze, aki a jelenben már az egykori besúgóval él együtt és hogy kínosan teljes legyen a véletlenek összjátéka, a történeti hivatalban dolgozva, pontos rálátása van az egész históriára. A film talán legjobb, ám tökéletesen hiteltelen jelenetében találkozhatunk a megfigyelési kartonját ugyancsak kikérő, idős korára teljesen megzakkant '56-ost alakító Keres Emillel, aki már maga sem tudja, hogy jelentő, vagy besúgott volt egykor. És végül, a film egyik zárójelenetében – kissé zavaros módon legalább három befejezése van a filmnek – feltűnik az egykori tartótiszt, akit a kiváló orgánumú Csuja Imre alakít. Az egykori tartótiszt, aki egy elképzelt vagy megálmodott kocsmai jelenetben odaül a két barát asztalához, és az egykori jelentésekben is megénekelt kelkáposzta-főzelék kívánatos összetevőiről értekezik, kedélyes magabiztossággal. Ezzel le is zárul a kínos közhelyek sorozata, ami miatt a végén már a néző érzi magát kellemetlenül, így majdhogynem megkönnyebbülésként éri a záró főcím feltűnése.

Persze lehetnénk megengedőbbek, hiszen elsőfilmes rendező munkájáról van szó; azonban az ügynöktéma jellege és fontossága, valamint a filmnyelvi szempontból benne rejlő lehetőségek jóval nagyobb mozgásteret kínálnak, akár többféle műfajban is. Ezt azonban kevéssé használta ki a Drága besúgott barátaim. Talán ha nem Sickratman a társszerzője a rendkívül banális forgatókönyvnek, és ha egy magabiztos operatőrt tudhat maga mögött Cserhalmi Sára, akkor sokkal jobb mozi születhetett volna. Így azonban több eddigi próbálkozás után továbbra is adós marad a magyar film az ügynöktéma színvonalas – és legfőképpen annak erkölcsi kérdéseit oldalfüggetlenül és kőkeményen számon kérő – feldolgozásával.

A film teljes hosszában megtekinthető az Indavideón.

Jelen írás először a Mandneren jelent meg.