tauglich

© Rudolf Ehrenreich Privatarchiv – Vintage Vienna

A konszolidálódott hatvanas évek szűk levegőjében amolyan gasztrokulturális menedékhelynek számítottak azok a  klasszikus bécsi imbissek, melyek autentikus receptek nyomán tartották a lelket olyan k.u.k. világból származó békebeli magyar húsipari termékekben, mint amilyen a debreceni páros.

Más szóval a debreziner. Mit senf und kaisersemmel!

És hogy az ántivilágban hogyan készültek boldog sertésekből a debreceni párosok? Erre álljon itt közhiteles forrásként két receptúra. Az egyik Zilahy Ágnes háziaszonyi alapvetéséből, a másik pedig Bittner János hentesmester, a Budapesti Hentes Ipartestület elnöke, felsőházi tag és kormányfőtanácsos máig zsinórmértékül szolgáló összegző munkájából.

Jelen írás először a Mandineren jelent meg.

„− Azt mondd meg, Antoine,
 mi az hogy változás? 
− Várjál csak, Desiré,
 egyfajta tyúktojás.“

(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Ding-deng-dong I.)

Amint az anekdotából ismert, a már bomlott elméjű néhai pártfőtitkár Kútvölgyi úti kórházi szobájában televíziós közvetítésen követte Nagy Imre újratemetésének eseményeit, amikor hirtelen felpattant ágyából és öltözködni kezdett. A szobába belépő Rétsági professzor – az Öreg kezelőorvosa – és Kádár között állítólag a következő rövid párbeszéd zajlott le. „Hova, hova, Kádár elvtárs?“ – kérdezte a professzor, mire Kádár a következőt válaszolta: „Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom, már mindenki ott van“. Végül nem telt el egy hónap, és a harmincegy évvel korábban akasztófára juttatott, majd arccal a föld felé temetett egykori harcostárs bírósági rehabilitációjának napján Kádár elvtárs is átlépett a túlvilágra.

Emlékszem, elviselhetetlen hőség volt ezen a napon, és a színről történt csöndes lelépés szinte alig érte el az utca emberének ingerküszöbét. Már mindenki a változás lázában égett; Kádár személyén még életében, egyik pillanatról a másikra gyalogolt át a történelem, az élen pedigegymást taposva saját elvtársai haladtak. Hogy aztán negyedszázad múltán újra és újra azon vegyük észre magunkat, hogy még mindig a szemével egykor cinkosan csippentő Kádár János poggyászát vonszoljuk.

Az 1989-es év a változás éve, a még népköztársaság és a majdnem köztársaság szokatlan időszaka volt annak minden piszkos alkujával, hatalmi játszmájával, eredeti tőkefelhalmozásával, gyomorforgató pálfordulásaival, szellemi és közéleti pezsgésével, valamint hónapok múltán hamar elillanó eufóriájával együtt. Azonban 1989-ben egy lelakott ország megroggyant társadalmának a képe is megmutatkozott, amelyben a ma sokak által visszasírt biztonság és rend minden volt, csak nem valódi biztonság és nem valódi rend.

Az alábbi viccet 1976-ban stockholmi lengyel emigránsok mesélték az akkoriban egy időre ugyancsak Svédországba távozó édesapámnak. A történetet nem először osztom meg a blogoszférában, azonban érvényessége aligha kopott azóta, hogy az közel négy évtizede családom anekdotakincsének szerves részét képezi. Így hát nem is maradt más dolgom hátra, mint hogy a századik évforduló napján közös emlékezésre hívjam a nyájas olvasót.

Jelen írás először a Mandineren jelent meg.

A budai Hegyvidéken, a Svábhegy északkeleti lejtőjén járunk. Lélegzetelállító kilátás nyílik innen a fővárosra, mintha az égből tekintenénk le. Tiszta időben keleti irányba a Gödöllői-dombságig, sőt még azon túl is ellátni; míg dél felé a Duna ezüstösen csillogó vonalát követhetjük a Csepel-sziget mentén. A fogaskerekű svábhegyi megállójától mindössze néhány perc ide a séta, ám közben két évszázad hol jelentősen megkopott, hol nagyon is eleven épített öröksége, valamint az ahhoz szorosan kapcsolódó hangulatok és szabad asszociációk folyamatosan pergő képei között vezet az utunk. A reformkor feltörekvő pesti polgárságának és a Bach-korszak passzív rezisztenciába vonuló középnemességének egykori nyaralói, a főként német ajkú, régen elhalt szőlőművesek földszintes parasztházai, a boldog békeidők monarchiás világának svájci stílusú villái, a két világháború közötti felső középosztály tájba finoman illeszkedő házai, a létező szocializmus egykori kádervilágának vasbeton keménységű emlékei, valamint az új idők milliárdos sufnikultúrája itt egyaránt megtalálhatóak.

A Diana utca 17. szám alatt azonban minden tekintetben lesújtó látvány fogadja a gyanútlan járókelőt. Az 1844-ben Hild József tervei szerint épült Karczag-villa a hazai klasszicizmus, a magyar reformkor egyik legszebb arányú épülete ebben a műfajban. A Hegyvidék műemléki kataszterében is szereplő egykori nyaraló meredek domboldalon elhelyezkedő, bővített téglány alaprajzú földszintes épület. Északkeleti tájolású főhomlokzatán négy korinthoszi oszlopos, timpanonos portikusz található, amelyhez magas lépcsősor vezet. A lapos hajlásszögű nyeregtető oromzatai a rövidebb oldalakon ugyancsak timpanonban záródnak.

Ám a valamikori nyaraló – nem mellesleg Buda 1849-es bevételének, Görgey és Kmety tábornokok haditettének tanúja, valamint az évszázados szüreti emlékek decens örzője – jelenleg végóráit éli.

Szóval tegnap azt történt, hogy muszáj volt ledolgozni a vasárnapi ebéd utáni horror vacuit, úgyhogy tettem egy rövid sétát a városban, és a nagy szélviharban valahogyan elkeveredtem a Kossuth térre is. A helyzet az, hogy a tér nagyon rendben van. Jók az anyagok, jó a tájépítészet, jók az utcabútorok, teljesen letisztult kortárs cucc lett az egész. Az 56-os emlékhely lejárata pedig egészen megdöbbentő: a lejáró korlátját képező, valódi páncéltörő lövedékekkel átlőtt vaslemezek között lehet majd lejutni a térszint alá. Ez is teljesen kortárs, mindenféle retrográd és patetikus vizuális gondolatot nélkülöző megoldás. Továbbá kifejezetten jót tett J.A. szobrának, hogy kikapták a déli kapu előtti susnyásból és áttették egy jóval exponáltabb helyre, ahol most folyamatosan egymást fotózzák az emberek.

Gyorsjelentésem néhány mobilfotóval megtámogatott fragmentumát lásd alább!

Jelen írás először a Mandineren jelent meg.

Fegyvernyugvás óráiban írt frontnaplók és szerelmes levelek. Az arcvonalakban készült fotográfiák és ceruzarajzok. Mocskos lövészárkokban lőszerekből készített frontékszerek, kegytárgyak és a legváltozatosabb egyéb tárgyi emlékek. Napi parancsok, tábori postai levelezőlapok, az egyes alakulatok napi halálozási lajstromai és megszámlálhatatlan mennyiségű propaganda-kiadvány, valamint közel hétszáz órányi mozgókép. 



Egy különösen izgalmas, már jelenleg is több százezer tételt számláló és folyamatosan gyarapodó virtuális archívum válik mindannyiunk számára elérhetővé, amely egy évekkel ezelőtt indult közös európai vállalkozás eredménye. Olyan személyes tárgyak, illetve frontemlékek százezreiről beszélhetünk, amelyek a hivatalos történelmi narratívákon túl egy évszázad távlatában most egészen közel hozzák a front mindkét oldalán harcoló, valamint a hátországban a maguk háborúját egykor ugyancsak megvívó déd- és nagyszüleink mindennapjait.

Írásom a Szabadság térre tervezett német megszállás emlékművéről. Klikk a fotóra!

Márai az emigrációban. San Diego, 1959 (fotó: mno.hu)

Jelen írás a Mandiner kulturális évértékelő posztjának részeként jelent meg.

Noha jócskán láttam új filmeket a 2013-as évben, a dán Thomas Vinterberg drámáját, A vadászatot leszámítva nem tudok jó szívvel nyilatkozni róluk, hiszen hosszú évek óta nem készülnek igazán átütő erejű alkotások. Ennek nyilván az az oka, hogy a műfaj mára teljes egészében a fogyasztói kultúra részévé vált, a filmek javarészt a gyorsan felejtendő produktumok kategóriájába kerültek. Ezzel együtt kiváncsi vagyok a karácsony másnapján bemutatott Scorsese-mozira, illetve várom Lars von Trier új filmje, a Nymph()maniac újévi magyarországi premierjét.

Olvasom a neten, hogy a mai napon bizonytalan időre bezár a Tabán (a gatyaváltásig Diadal) mozi, gyermekkorom meghatározó filmszínháza. Ahová csak le kellett kúszni a hegyről másfél óra felhőtlen szórakozásra. Ahol a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján azokat a jellegzetes szovkolor színvilágú szovjet mesefilmeket, majd később a kelet-német indiánfilmeket láttam.

A Tabán volt az első csajozós mozim.

Közben jött az Etűdök gépzongorára, majd tucatnyi Kuroszava és két tucatnyi Bergman. Alf Sjöberg, Jean Renoir, Tarkovszkij és Wajda. Sindo Kaneto Kopár szigete, Huszárik Csontváryja, Makk Károly Egy erkölcsös éjszakája, a Xantus és a Matkócsik Eszkimó asszonya, és Sára Sándor 80 huszárja (a film két főszereplője, a Tordy és a Dózsa László rendszeresen ott piáltak a közeli Mészáros utcai csehóban).

1996-ban ez volt az első mozi, ahol levetítették az egyik anyagomat.
Még régi mozijegyeim is maradtak innen.

Ha találtok egy rendes archív fotót a moziról (én nem találtam), akkor légyszi linkeljétek!

Mind a protestáns hollandok, mind a katolikus flamandok nagyon értették a dolgukat. Másod- és harmadvonalbeli festőik céhekbe tömörültek és így elégítették ki a németalföldi polgárság és az aktív polgárosodás útjára idejekorán rálépett néderlandi nemesség fennmaradásának igényét az örökkévalóság számára. Ki a csendéletfestők, ki a tájkép-, vagy portéfestők céhébe lépett be annak függvényében, hogy mihez volt nagyobb tehetsége és rutinja. Majd ezt követően jöhettek a megrendelések. A németalföldi polgárt nem önzetlen művészetszeretete és kifinomult kultúraigénye vezérelte, amikor munkát adott egy-egy festőnek. Nagyon is önös érdekből dolgoztatott, hiszen pénzének, vagyonának, társadalmi státusának megfelelő méretű, témájú és kvalitású festményt akart látni házának falán. A németalföldi festő pedig volt annyira racionális, hogy tovább szakosodott: a csendéletfestők céhének tagjai például tehetségük és rutinjuk függvényében festettek vadakat, szárnyasokat, gyümölcsöket és sajtokat, valamint tengeri csendéleteket és a városi mészárszékek szelíd áldozatait. A virágcsendéletek különösen népszerű kultuszáról most ne is beszéljünk. Lényeg, hogy festették őket egy egész életen át, miközben az átjárás a műfaji határok között csak igen ritkán fordult elő. Mindazonáltal a németalföldi csendéletek nagyon beszédesek és a legapróbb részletekig tűpontos keresztmetszetét adják a kor társadalmának. Beszélnek az emberről, annak szokásairól, ízléséről, jókedvéről és gyötrelmeiről, egyszóval az élethez fűződő viszonyáról. És beszélnek mindarról, ami ezekből és ezek után következik: a mulandóságtól való félelemről és az időtlenség megszerzésének vágyáról. 

kép forrása: Willem van Aelst: Csendélet halott vaddal (részlet), 1661